Valakinek a bőrébe belebújni, egy jelmezt magunkra ölteni talán egyszerűnek tűik, ám ugyanakkor nagy felelősség, főleg, ha olyasvalakit személyesítünk meg, aki igazán közel áll a gyermekekhez, hiszen a gyermek nehezen „becsapható” a külcsín által, még tiszták, igaz érzelmekkel. Benedek Elek születésnapjára emlékezve ragadtuk meg az alkalmat (s egyben célunk is az volt), hogy óvodásainkat közelebb vigyük a könyvekhez, ezáltal a mesékhez. Mivel a mese minden szempontból fontos a gyermekek számára, szerettünk volna (óvoda szinten) egy olyan világot megjeleníteni (kicsit „bele is varázsolni” őket), melyben a közös játék útján ismerkedhetnek a mesebeli miliővel, s mindezt úgy, hogy a hét tematikáját átszője.

Minden nap, mindhárom csoportba személyesen látogatott el Boróka királykisasszony (Őt én jelenítettem meg más-más ruhákban, szőke loknis parókában, arany cipellőben koronával a fejemen), és a csoport összetételét, valamint életkori és egyéni sajátosságait figyelembe véve játszottam velük. Megismertettem őket az etikett szabályaival, hogyan illik köszönteni egy királykisasszonyt. Fiúk mély meghajlással, lányok pukedlivel. Ezután egy borítékot nyújtottam át, melyben 5 mesebeli (népmesei) kép (szereplő vagy helyszín volt), kérve őket egy saját mese megírására, fejlesztve ezzel gondolkodásukat, képzeletüket, erősítve fantáziavilágukat, ugyanakkor egymásra való odafigyelésüket, türelmüket. Érdekes, hogy míg a kicsit teljes elánnal fogadtak, a nagyok már aznap találgatták vajon ki lehet a királykisasszony (volt, aki felismert ugyan), de a hét folyamán, ahogy teltek múltak a napok, egyre jobban beleélték magukat ők is a mesébe, és meggyőződve mondogatták egymásnak, -„biztos nem lehet a Gabi néni”!

Kedden, ahogy előzőnap megismerhették tőlem hajbókolva, pukedlivel fogadtak. Én egy kirakós játékkal ajándékoztam meg őket, melyen egy népmese részletét jelenítettük meg rajzos formában. A kép kirakására kértem a gyerekeket, annak megismertetésére pedig a felnőtteket.

Szerdán saját koronájuk díszítésére bíztattam kicsiket, nagyokat egyaránt, valamint egy különleges ajándékkal is kedveskedtem. Egy báli meghívót nyújtottam át (arany papírra írva, arany szalaggal átkötve, mert úgy gondoltam minden apró részlet fontos a céltudatos munkánkhoz, valamint hogy kellőképp hiteles legyek számukra), és megkértem őket, hogy ezen a bálon (mely pénteken lesz esedékes) illendő ruhát öltsenek magukra. Ám ezen a napon én is kaptam Tőlük ajándékot. Két csoportban is meglepetéssel készültek. Az egyikben (kis-középső) egy énekkel, a másik csoportban (nagy) egy énekes játékkal fogadtak, amihez én is csatlakozhattam, és folyamatosan szemmel tartottak vajon hogy fogok reagálni, mit is fogok csinálni. Akkor éreztem meg igazán, tényleg mennyire fontos szerepet töltök be számukra. Persze addig is tudtam (hiszen ezért is döntöttünk emellett), de itt igen mélyre hatolt ez az érzés. Így megragadva az alkalmat, és egy kicsit előre vetítve a pénteki bál hangulatát ötlött hirtelen eszembe (vagy erre mondják, jött az Isteni „szikra”), ha amúgy is párban állnak, egy kicsit én is bevezetem őket a királyi, társas tánc rejtelmeibe. S már akkor tudtam, megfogalmazódott bennem, hogy a bál napján ezt fel is használom majd.
Amint kiértem a csoportból hallottam, ahogy a lányok már azt beszélgették egymás között, melyik legszebb szoknyájukat veszik fel a nagy napra. Tehát, már teljesen „elvarázsolódtak”.

Csütörtökre virradóra, egy kis csavart tettem a játékunkba. Nem érkeztem meg hozzájuk, a megszokott időben.  A célom az volt ezzel (persze előre megbeszéltük a kollégákkal), hogy fokozzam a kíváncsiságukat, a várakozási időt, de annál is jobban, hogy erősítsem bennük a segítségnyújtás fontosságát, az egymás elfogadását (mely a programunk alappillére). Így játszottam el, miután megkerestek az óvoda területén, hogy bajban vagyok, és csak ők tudnak segíteni. A reakciójuk, mikor megláttak, mint síró királykisasszony, nagyon megérintett. A nagyok között olyan fiú is volt, aki ennek hatására hirtelen nem is tudott mit kezdeni a felgyülemlett érzelmeivel, és szinte sírásba tört ki. Ugye mennyire fontos, hogy kijátszhassák, feldolgozhassák a bennük lévő feszültséget?! Mi is alkalmasabb erre, mint egy mese, egy mesefeldolgozás vagy egy közös interaktív játék?! Hát ezért vagyunk óvodapedagógusok, hogy lássuk, érezzük, és segítsük őket azok feloldásában, s ez akkor, ott meg is történt.  Viszont nagy öröm volt megtapasztalni azt is, hogy nem akadt közöttük olyan, akiben nem támadt fel a segítségnyújtás ösztöne, vágya, és ez szerintem nagyon jó! Erre vigyázni is fogunk!
A problémám megoldása után egy közös játékra invitáltam őket a saját királykisasszonyi lakosztályomba, ahol különböző mozgásos játékokat próbálhattak ki: ledobhatták a háromfejű sárkány fejét, aranyhalat foghattak egy tóból, békát ugráltathattak, aranyalmafa képet rakhattak ki, és kipróbálhatták Boróka legkedveltebb játékát, a gyöngyszedést, melyet szintén differenciáltan alakítottam, figyelve a gyermekeket. A játék végén egy általuk választott gyöngyöt is hazavihettek ajándékba.

S eljött a várva várt nap! Pénteken, ahogy a meghívóban szerepelt, a királykisasszony pontban 10 órakor várta őket a bálterem előtt. Köszöntötte a megjelenteket, majd a kisebbeket beinvitálta, a nagyokkal pedig bevonult a társas táncnak megfelelő módon, párban (ahogy szerdán gyakoroltuk). Majd elkezdődött a bál. Igyekeztem olyan zenét keresni, mely megfelelt az alaklomhoz, elég „királyi”, és egyben elég ismert ahhoz, hogy, ha később valahol felcsendül, ismerős legyen a számukra. A kék Duna keringőt választottam. A tánclépéseket pedig úgy irányítottam, hogy kezdetben a nagyokat táncoltattam, a szerdán begyakoroltak szerint (példát mutatva a kisebbeknek), majd egy nagy körbe állítottam az óvoda apraját, nagyját, hogy mindenki átérezze azt a közösségi élményét, hogy mi, akik itt vagyunk, egy egységet alkotunk, amelyben mindenki úgy jó, ahogy van. Ezután elbúcsúztam Tőlük, megköszöntem az egész heti játékot, és „visszabújtam” a mesébe, ahol majd újra megtalálhatnak, és remélem meg is keresnek, ha kinyitnak egy könyvet. Talán így lesz! Én hiszem! Mi mindenesetre azon leszünk.
Búcsúzásomat követte az általuk írt mesék megismertetése a többiekkel, melyet mindenki nagy kíváncsisággal, majd ovációval fogadott, így a hét lezárásaként mindenki hazavihetett egy példányt belőle.

Köszönöm az összes kollégámnak, akik teljes átéléssel, odaadással fogadták ezt a különleges hetet, munkájuk mellett és munkájukkal segítették elrepíteni a gyermekeket abba a mesevilágba, amit megálmodtam (nélkülük nem sikerült volna), s amit velem együtt utaztak végig a hét minden pillanatában!

Feithné Hegedűs Gabriella óvodapedagógus (Boróka királykisasszony megszemélyesítője)